A Tél hangjai

2014. 12. 19., Péntek

Cssssss! Hallod odakint a Tél hangjait? Nem? Pedig most is szól... Maradj csendben kicsit! Fülelj!

a tel hangjai keret n.jpg

Panaszos sóhajtására némán válaszolnak a hegyek, s csendesen kopognak az ágak, ahogy a fák fázósan megremegnek. Hidegen roppan a hó az erdő mélyén, őzek lépte nyomán, s a nyulak nyugtalan kaparászását hallgatja az éhes vadász, aki még ilyenkor is nesztelenül jár. Vörös bundájáról halkan peregnek a hószemek.

S csilingel a Tél, hol a nap fénye megcsillan a lankák dombtakaróin, s csilingelése felhangzik, ha selymes szőrű, vidám lovacska szánkóval szalad az erdőben. Csilingel a hóban játszó gyermekek önfeledt kacagásában. Hangosan kopog, amint a veres sipkás doktor a fákat vizsgálja. Zörgő dallamot játszik, ha a szelek az erdőn át rohanva a fenyvest rázzák. Recseg és ropog az öreg fák öles ágaiban, s kunyhók dermedt, jégvirágos ablakainál. Halkan kopácsol, amikor a cinegék magot lelnek az etetőknél.

Üvölt, ha az északi szelek felbosszantják, szörnyű vonyításába a táj minden panasza belevegyül. De aztán békésen ropog a kandalló meleg tüzében, lágyan lobog a falon, s halkan duruzsolva elnyugszik a szobában. Békéje halk mormogássá szelídül, amint baráti beszélgetésekbe, s a forralt bor fahéj-illatába oldódik. Az ünnep közeledtével hangosan ki nem mondott gyermek-vágyak suttogása szól, s a konyhákból gyakrabban hallani a nagyik sertepertélését, sercegést, s a porcukor halk permetelését.

Mennyi hang! Pedig a Tél néma... Mégis... Vannak, akik hallják Őt.

(Szöveg és fotó: Faragó Ferenc)